12. Fejezet - I'm so sorry...

Szépen kérlek titeket, hogy kommenteket legyetek szívesek írni, akkor is ha kritikus!! Köszönöm:3 xx
*1 hét elteltével*

*Jessica szemszöge*

A srácokkal nagyon közel kerültünk egymáshoz az elmúlt egy hét alatt. Elújságolták azt is, amit Cherly mondott Harrynek és Louisnak a kórházban. Hittem nekik, minden okom meg volt rá. Chert tegnap engedték haza és ma átugrik megbeszélni mindent, ahogy a srácok is. Fél 12 van. 1 kerek órám van, még ideérnek. A gyomrom is korgott, így lementem enni.

-          Szia apu! –nyomtam egy puszit apukám arcára.

-          Szia kincsem. –mosolyodott rám egy tálat elém tolva. Palacsinta. Te jó ég! Ez gondolatolvasó? A reggelimmel végezve elindultam volna a laptopom felé megnézni a Twittert, de csöngettek. Nagyon féltem mit fogok mondani Cherlynek és hogy mi is fog történni… Amint kinyitottam az ajtót elszállt minden a fejemből.

-          Mégis mit keresel te itt?! –meredtem az ajtónkban álló Jeremyre. Ördögi szikrák pattogtak a szemében.

-          Azt hitted annyiban hagyom, hogy azzal a fosos hajúval együtt légy? Na ne viccelj! –nevette el magát.

-          Jeremy, nekünk nincs többé jövőnk! Törődj bele minket meg hagyj békén. Most pedig tűnj innen! –csaptam volna rá az ajtót, de teljes erőből visszanyomta úgy, hogy az az én karomat találta el. Szörnyű, fájó érzés nyilallt belém.

-          Most mégis mit akarsz tenni? –kérdeztem ingerülten a karomat szorítva.

-          Kicsim! Megyek dolgozni, majd jövök. –közeledett felénk apu. –Oh, szia Jeremy. –borzolta össze a haját majd útnak indult. Most kezdtem úgy félni, mint még soha.

-          Most szépen engedj be, és nem esik senkinek baja. –fogta nyugodtra a témát.

-          Miért, ha nem engedlek, mi történik? –kérdeztem flegma gúnnyal. Erre a mondatra előrántott egy kést a hátsó zsebéből és felém invitálta. Könnyes szemekkel hátráltam az ajtóból. Attól a szartól 10 cm választott el. Menekülésre esélyem sem volt. Hirtelen megcsörrent a telefonom.

-          Vedd fel! –utasított, mire nekem engedelmeskednem kellett. A kijelzőn Harry neve villogott. Gyorsan felkaptam és elfogadtam a hívást.

-          Szia Jess Liam vagyok. A srácok nevében is sajnálom de nem tudunk el menni mert stúdiózás van. –beszélt a telefonba.

-          Liaaam! Ne, kérlek neee! Itt van Jeremy és rám támadott…. –beszéltem olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam zokogva. Erre Jer kikapta a kezemből a telefont és a földhöz vágta, mire az aptó darabokra tört szét. Nem habozva a kést a karomon húzta végig teljes erejéből. A vérem csak úgy ömlött a padlóra én meg a mellé a földre rogytam.

-          Mit tettél te rohadt szajha?! –cibálta meg a hajam és fölrángatott a földről a kést a torkomhoz szegezve. Fellökdösött az emeletre és a fürdő felé vette az irányt velem együtt. Belelökött a nagy fürdőkádba és utánam ugrott.

-          Miért teszed ezt?! –kérdeztem erőtlenül zokogva. Már a lábam sem bírtam megmozdítani.

-          Mert én szeretlek Jess! Nem hagylak elveszni. –hajolt hozzám közelebb. –Vagy velem, vagy sehogy. –emelte föl a kést a magasba. – Szóval mi a válaszod Jess?

-          Kérlek ne! –zokogtam sipíkolva.

-          Válaszolj, vagy megöllek! –ordított rám.

-          Nem szeretlek Jeremy, elhidegültem tőled. –kiabáltam vissza. Erre egy széttépő érzést éreztem a hasamban. Majd még egyszer, és még egyszer, és még egyszer. Dühöngését abbahagyva az ablakhoz indult, kiugrott azon. Mást már nem is hallottam csak talpának gyors lépteit a pázsiton. Most már csak a vérfürdőt látom, szó szerint. Kezdtem elgyengülni teljesen.

-          Jessica! –hallottam egy aggódó kiáltást a földszintről.

-          Itt vagyok! Itt vagyok! –próbáltam volna kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ahogy vettem a levegőt mindig kibuggyant egy vértócsa a hasamból.

-          Jessica! Hol vagy? –hallottam ismét, de közelebbről. Csak egy porcelán tál volt a közelemben. Gondolva, hogy meghallja a „megmentőm” a zajt, ledobtam. Hát, miért is tört volna szét?!

-          Jessica? –tolódott be a fürdő ajtaja. Reményteli pillantással néztem szenvedve Cherlyre. Ő azonban csak sokkolódva állt az ajtóban. Hiába mutogattam a sebeimre csak nem jött. Már ismét zokogtam, hisz itt vérzek el, ő meg csak ott ácsorog?!

-          Jeremy! –rohant ki a házból magamra hagyva engem.

 Vége. Zaynre és a családomra, barátaimra gondoltam, hogy soha többé nem láthatom őket. Az együtt töltött perceink csak úgy eltűnnek a semmiben? Mi lesz ez után? Érezhetem még Zayn biztonságot nyújtó ölelését? És a húgom jószívűségét viszonozhatnám-e még? Anyának és apának elmondhatom utoljára, mennyire is szeretem őket? Cherlytől bocsánatot kérhetnék? A nagyival találkozok még egyszer legalább? Az a sok szép gyönyörű és keserű pillanat, mikor nem marad más csak az emlék. Az első találkozás Cherlyvel és Anabellel, a 6. születésnapom mikor vettek nekem egy koncert jegyet. A suli első éveinek napjai, Taylor örök barátság fogadalma. A One Direction koncert, Zayn szeretete. Hová fognak tűnni velem?

-          Jessica, sajnálom. Kelj fel kérlek! –hallottam Zayn távoli hangját.

-          Jess! Mi lesz már? Kelj fel! –fogta meg még valaki a kezem, de rá nem emlékeztem ki lehetett. Lassan ki nyílott a szemem és két kék szempárral találkozott. Egy aranyos szőke srác fogta a kezemet. Szóval kórházba hozott valaki… Zayn könnyezve bámult rám, majd ölelni kezdett. Eltoltam magamtól, nem esett jól a közelsége.

-          Ki vagy te? –pillantottam a szőkére.

-          Ugyan Jess, ne viccelődj már. –mosolygott aranyosan.

-          Nem viccelek, tényleg nem tudom. –viszonoztam mosolyát.

-          Niall. Niall Horan. –vigyorgott a kezét nyújtva.

-          Öm, sajnálom, de nem tudom megmozdítani. –húztam a számat.

-          Édesem, ugye rám emlékszel? –simította végig arcomat Zayn.

-          Igen Zayn. –forgattam meg unottan a szemem.

-          Szóval, ki hozott be? –érdeklődtem.

-          Én! –kiáltott fel Niall.

-          Hajolj közelebb. –kuncogtam. Engedelmeskedett, és hozzám hajolt. Egy puszit nyomtam az arcára és elpirultam.

-          Mikor jöhet haza? –kérdezte Cherly az előtte álló orvostól.

-          Cher! –kiáltottam. Ő beszaladt hozzám és megölelt.

-          Szeretnék bocsánatot kérni, amiért elszaladtam. -sütötte le a szemét.

-          Ez a legkevesebb ahhoz képest, amit én tettem veled. –fogtam meg a kezét. Csak mosolyogtunk egymásra, mint régen. Legjobb barátnők örökre.

-          És hogy érzed magad? –kérdezte Niall.

-          Jobban, bár még fáj a kezem és a gyomrom, ha mozgok. –pillantottam rá ki nem bírva mosoly nélkül.

-          Gyógyulj gyorsan, mert 2 nap kómát be kell pótolni! –kacsintott viccesen.

-          Hello! Én is itt vagyok… -emelte föl a kezét Zayn.

-          Figyelj, ami kettőnket illeti beszélnünk kellene. –néztem rá a feketére. A többiek értve a célzást kivonultak a szobából.

-          Hallgatlak…. –húzódott közelebb Zayn.