35. Fejezet - Beautiful Melody

Remélem tetszeni fog!:) Jó olvasást, komikat. xx

Mielőtt olvasnád, indítsd el:

 Miután kimásztam reggel az ágyból fogat mostam, fölkötöttem gumival a hajam, felöltöztem, és kiültem egy székre a konyhában. Gondolkodtam, kerestem, de úgy láttam hogy értelmetlen. Még mindig zűrös volt minden, de már rájöttem hogy mi ez az egész: álom. Nem volt valóságos, csupán egy illúzió, ami beleélné magát a valóságba.  Kopogást hallottam, így a bejárati ajtóhoz lopakodtam. Ilyenkor áldottam meg a jó Istent, hogy nincs kukucskálónk, hogy megnézzem ki az. Mély levegőt vettem és lassan kinyitottam. 
- Szia. -köszönt halkan Niall.
- Mit keresel te itt? -döbbentem le.
- Figyelj, a tegnapi dolog...-sóhajtott.
- Hagyd! Csak sokat ittam! -füllentettem.
- Ugyan már, mindketten nagyon jól tudjuk hogy ez nem igaz... -lágyan megfogta a testem mellett lévő karomat és magához húzott.
- Most mondjam azt, hogy egy kibaszott álom volt? -kérdeztem.
- Ha ez az igazság... -majd beljebb jött.
- Sosem gondoltam azt, hogy valakit így fogok sajnálni azért, mert nem az enyém. Tudat alatt tudom, hogy nem is volt. -csuktam be az ajtót magunk mögött.
- Most rólam beszélsz? -mosolyodott el kisfiúsan.
- És ha igen? -pirultam el.
- Akkor el kell mesélned, és addig ülök itt, még el nem mondod mi ez az egész. -ezzel levetette magát egy székre. Mosolyogva a konyhapultra támaszkodtam és néztem ki az ablakon.
Itt van. Itt van az, aki olyan messze áll tőlem és mégis közel.
- Kezdjük ott, hogy nekem van barátnőm. Holly. -majd sétálgatni kezdett. -Nem is tudom, hogy hogy jöttünk össze, olyan egyszerű volt az egész mikor...
- Ne! Tudom, hogy elkéstem, boldog életet élsz vele. -vettem fel egy elég erőltetett mosolyt.
- Egyáltalán nem. Főleg mióta megláttalak. -lassan odasétált mellém és a szemembe nézett.

- Mi a nevem? -kérdeztem kis hezitálás után.
- Jenna? -szorította össze a szemét.
- Nem. -jelentettem ki, majd felültem a pultra.
- Jessica? -mosolygott.
- Nem. -csóváltam meg a fejem.
- Ne hazudj! Tudom, hogy úgy hívnak! -nevette el magát. Erre  én is fölnevettem.
- Szóval konkrétan miért jöttél? -kérdeztem.
- Hogy megtudjam mi történt...
- Az álmomban, vagy nem tudom miben randira hívtál, összejöttünk, meghalt apum és elveszítettem a legjobb barátnőmet aztán téged is. -magyaráztam.
- És még én adjak esélyeket? -harapott alsó ajkába. - Lennél a barátnőm? -mosolyodott el. Egyre közelebb húzódott, majd mielőtt még ajkaink össze értek volna, gyorsan elkaptam a fejem.
- Nem ismersz? -suttogtam.
- Nem, de... -belevágtam szavaiba.
- Menj el, Niall. -mondtam halkan.
- Most miért? -nézett rám aggódóan.
- Menj el! -emeltem föl kicsit a hangom a mondat végét megnyomva.
- Jessica...
- Menj! -kiáltottam könnyeimet visszafojtva.
- Találkozunk még? -kérdezte az ajtóból. Nem válaszoltam. Helyette sírtam. Megállás nélkül sírtam. 
Hogy lehettem ekkora barom, hogy veszni hagytam őt? Itt volt a lehetőség, de én sosem ragadom meg...
Az égető érzés szét tudott volna tépni belűről, mégsem tette. Hagyott szenvedni. Sokáig.


Két órán keresztül csak gondolkodtam azon a pár mondaton... "Lennél a barátnőm?" csengett vissza hangja a fülemben. De nem csak az csengett, hanem egy ismerős dallam gitárszóval. Tudtam, hogy ezt a dallamot egyszer  már hallottam valahol. Deja vu érzésem lett, és fölmentem a szobámba. Kitártam az erkélyem ajtaját, majd úgy mint az álmomban a szerenádot adó fiúcska ott állt az ablakom alatt.

Stend Up. -állapítottam meg magamnak. Végighallgattam, majd lesiettem a kerthez. Megöleltem a szőkét, de gyorsan el is húzódtam. Beinvitáltam a házba, és a konyha ebédlő asztalánál foglaltunk helyet egymással szemben.
- Ez gyönyörű volt, tényleg. De miért kell mindent mindig elsietni? Annyi időnk van, hová kapkodunk? Ha meg nincs, akkor fölösleges belevágni. Szóval mondd, hová sietsz? -fogtam meg asztalon pihenő kezét.
- Teljesen igazad van, sajnálom. Nem tudom mi ütött belém, ez nem rám vall. -hajtotta le a fejét.
- Ne sajnáld, csak gondold át. -kacsintottam.
- Barátok? -mosolygott rám.
- Barátok. -válaszoltam, majd kezet ráztunk.


A nap további részében rengeteget beszélgettünk. Nevettünk, szomorkodtunk és komolyan is beszéltünk.
  Fél hét felé egy olyan ember lépett át a küszöbünkön, hogy majd' lefordultam a székről meglepettségemben.